„Az orosháziak, télen, nyáron egyaránt, napjában háromszor ettek. A reggeli, évszaktól függetlenül, 7-8 óra között volt. Nálunk ma is így van. Télen, amikor a kemencével fűtötték a lakást, a reggeli mindig a kemencében készült. Igen kedvelt volt a sültkrumpli, pörkölt káposzta. Disznóvágás után nagyszüleim szívesen ettek sült oldalast, töpörtőt, sültkolbászt és -hurkát. Gyakran készítettek kukoricás ételeket is: görhét, málét. Nyáron a tej és a szalonna elmaradhatatlan volt, esetleg rántottát vagy bundás kenyeret is ettek.
Az ebédnek pontosan délben az asztalon kellett lennie. Hogy mi volt ebédre, annak hagyományos rendje volt.
Hétfőn leves nap volt, kedd húsos nap, szerda a főtt tészta napja, csütörtökön hús volt, péntek törött-bab vagy lencse esetleg baromfi, szombat sült tészta, krumplileves, vasárnap baromfileves, főtt hús mártással. Tavaszi étel a rántott bárány, ősszel birkapaprikás.”
Milyen is volt akkor az étrend Orosházán? A szokás és a hagyomány határozta meg, no és persze, hogy mit tudtak megtermelni.
Reggelire (amely 7-8 óra körül volt), a kemencében készített sült krumpli, pörkölt káposzta, a sült oldalas, vagy kolbász, hurka (de ezek a húsételek csak disznóölés után jöhettek számításba), no és töpörtő. Nyáron tej, tejeskávé, szalonna, vagy szívesen ettek rántottát, de a tej mellé sütöttek bundás kenyeret is. A szegény családoknál leginkább sült krumpli, egy bögre tej, vagy tejeskávé kenyérrel. Amikor kenyérsütési nap volt, akkor készült a bódag vagy zsíros és tejfölös lángos. Bucit is sütöttek, a kis cipóba egy darabka kolbászt sütöttek bele. Ettek görhét, porószát, málét is reggelire
Az ebéd fontos része volt a napi táplálkozási rendnek, meg a ház napi életbeosztásnak, ahogy mondták: Az ebédnek pontosan délben az asztalon kellett lenni
Hétfőn: télen szinte mindig bablevest esetleg lencselevest főztek még friss füstölésű hússal. A füstölt hús mellé (főleg csülök), valamilyen mártást is készítettek (gyakorta paradicsom mártást).
Az 50-60-as években krumplilevest, galuskalevest főztek. Nyaranta gyakori volt a cibereleves (meggyleves) vagy készítettek almamártást is, de a mártások sorában ott volt a fokhagyma, piszke, a 60-as évek végén már gyakori volt a zöldségek fogyasztása. Főztek levest karalábéból, zöldbabból, paradicsomból, káposztából, és tökből is.
Napjainkban ennek az étkezési rendnek már nincsen hagyománya, leggyakoribb, ha otthon főznek, akkor a vasárnapi étel (főleg leves) kerül az asztalra.
Kedden általában hús volt. Télen a krumplilevesbe kolbászt is főztek, vagy füstölt oldalast. A 60-as években elterjedtté lett a paprikáskrumpli kolbásszal. A tanyán ilyenkor nem egyszer tarhonyás galamb volt az étek. A jómódú parasztcsaládoknál gyakran sütöttek zsírban sült tésztát: palacsintát vagy tyúklábat.
Szerdai nap a tésztás nap mindenhol, méghozzá főtt tésztát készítettek. Túrós, mákos, káposztás: vagy gombás tésztát, galuskát, vagy derelyét főztek. Gyakorta a tészta főzőlevéből készült a fokhagymaleves. Ez a szokás néhány helyen még a mai öregeknél is él, csak most már a száraztésztát megveszik a boltban. Régi hagyomány volt az is, hogy ahol tehették mindig kétféle tészta volt. A tésztás szerda nálunk most is élő hagyomány, s az unokák nagyon is szeretik a főtt tésztákat, minden rafinéria nélkül.
Csütörtökön szinte mindenhol a keddi napi étrend ismétlése volt. Tehát ismét húsos nap. Télen sült húsok és rövid karikára vágott krumplival és savanyúsággal vagy kompóttal. Baromfilevest főztek, és a főtt húst kirántották, de volt, ahol krumplipaprikásba tették.
Pénteken: bevett szokás, néhol még, ma is a törött-bab vagy lencseleves kolbásszal. De volt olyan család is, ahol baromfihúsból levest főztek, de másfajta zöldséges leves is előfordult. A leves után jött a lekváros gombóc vagy a mákos-nudli.
Szombaton: általában valamilyen levest főztek, gyakran tejfölös krumplilevest kolbásszal, de ennek nem volt igazán előírás, mert volt, ahol becsinált-levest főztek, ami inkább jómódúak konyhájára inkább jellemző. A szombati nap lényege volt az elmaradhatatlan sült tészta. Leggyakoribb és legkedveltebb a lepény volt, tejfölös-túrós lepény, amit a kemencében sütöttek. A lepény mellett még mindig készült lekváros kifli vagy rétes, esetleg fánk. Mindez függött a naptári ünnepektől is.
Vasárnap: Ilyenkor baromfit vágtak, s tyúkból, libából, gyöngyösből, ami éppen sorba jött finom húslevest főztek. A főtt húst mártással, aztán a 20. század derekától egyre több helyen körítéssel ették a főtt húst (krumpli, galuska, főtt tészta, de mellette maradt a mártás is.
Újdonság a vasárnapi étkezésekben tavasszal jött el, amikor húsvét tájékán felkerült az étlapra a vágott leves, vagy a rántott bárány.
Ősszel, ritkán ugyan, de egyszer-kétszer birkapaprikást is főztek vasárnapra.
Vacsorára általában akkor került sor, miután a jószágot elrendezték, télen sötétedéskor végeztek ezzel, ha később került erre sor, akkor vacsoráztak 7-8 óra körül, s aztán még a ház körüli teendőket elvégezték. Ennek rendje családonként változott. Nálunk a tanyán én ezt tapasztaltam. Ha idejében végeztek mindennel, akkor a meleg kályha mellett beszélgettek, vagy hallgatták a telepes rádiót, s közben el-elbóbiskoltak. A beszélgetések tárgya általában ritmusosan ismétlődött, a munkával, terménnyel, földdel, jószággal kapcsolatos dolgok. Piaci nap után a látottakat-hallottakat idézték fel, de gyakran emlegették a régi dolgokat, az ősöket, a rokonokat, az egészségi állapotokat, s a várható eseményekről esett szó, no és persze a háborúról, meg az élet romlásáról.
Vacsorázni leginkább a délről maradt ételt fogyasztották el, de vajat, szalonnát kenyérrel, vagy bundáskenyeret is ettek vacsoraként. Ha főztek, akkor inkább pörkölt káposztát vagy tepsis krumplit készítettek füstölt hússal vagy csak szalonnával. Kedveltek voltak kásás ételek is.
Íme ilyen volt egy átlagos családi étrend Orosházán jó száz esztendővel ezelőtt, amit a lassan várossá alakulgató község lakói is követtek, tehát az iparosok is, legalább is az első nemzedékek.
1 Reggelire általában szalonnát, kenyeret vagy kolbászt ettek (amíg volt), de sütöttek rántottát, főztek pergelt levest is, de a cikória kávé is kedvelt ital volt. Ha kenyérsütés napja volt, akkor járta a lángos (tejföllel vagy csak magában) vagy a hajtogatott zsíros bodag, ami szintén a kemencében sült. Nem volt ritka a pirítuu-kenyér sem, amit fokhagymáztak és zsírral megkentek, de szalonnával is ették. Reggelire disznóvágás idején járta a sült kolbász és hurka, meg a krumplival, káposztával és hússal készített tepsis krumpli és pörkölt káposzta, amit, ha más rávaló nem volt, akkor egy-egy csík szalonnát tettek a krumplira. Mindezek mellé gyakori volt a savanyú káposzta, a fokhagyma és a hagyma, de a 20. század második felében jött a paradicsom és a paprika. Kedvelt étel volt az aludttej is, de azt inkább este ettek. Sajtot errefele nem nagyon készítettek így a sajtos ételek nem is voltak divatban.
Az ebéd a szokásos rend szerinti ételeket sorakoztatta fel, amiről már korábban szóltunk. Kedvelt levesek: tésztalevesek, krumplilevesek, bableves, húsleves, becsinált-leves, a pergelt levesek különféleségei. Néha gyümölcsleves is volt. Voltak családok, ahol a káposztalevesek is a kedveltek közé tartozott (édes és savanyú). A leves után, főtt tészta rendszeres, s hetente 2-3 alkalommal húst is ettek. A szegényebb családok gyakorta csak heti vagy még ritkább alkalommal tudtak húst venni, mert a disznó nem tartott ki, aprójószág is kevesebb volt ilyen helyen.
A vacsora gyakorta a délről megmaradt étel, vagy főztek valamit, télen leginkább a kemencében készült ételt, de gyakori volt ilyenkor is a szalonna és kenyér. Egyéb ételek a kásás ételek, vagy olyan is volt, ahol estére főzött az asszony friss vacsorát: paprikás csirkét, paprikás krumplit, tésztafélét. De a frissen fejt tej is jó vacsora volt.
A hét végén mindig sütöttek, legkedveltebb a tejfölös-túrós lepény volt, amiből gyakorta vittek a piacra is, mert ennek a süteménynek nagyon jó híre volt, talán az orosházi volt a legfinomabb, mondták a tejfölös túró csak úgy reszketett a süteményen. Általában sósan sütötték, de volt, aki kevert a túróhoz cukrot vagy mézet, s elvétve kapor is került bele. Kedvelt volt a fánk és a herőce, de a lekváros bukták is ízlettek. A rétes ünnepi étel volt
Általában az orosházi konyha takarékos konyha volt, igaz, hogy néhány nagygazda háztartása a kivagyiság okán hivalkodó, gazdagabb választékú volt. De az orosházi ember takarékos volt, mert mindent meg kellett becsülni, hiszen a gyarapodás az a takarékosság eredménye is, no meg a sok munkának, ami néha önpusztítóvá is lett a vagyon gyarapítása miatt. Persze egy réteg, aki kevés földdel vagy alig, leginkább semmi földdel vergődött, de ebben az is ott van, hogy Orosházán is a földterület véges volt, meg nem mindenki szeretett igazán dolgozni sem, volt, aki többet úgymond „okoskodott”, s mindez elégedetlenségeket szült itt is, mint máshol az országban, mások könnyen eldorbézolták a keveset is, a sokat is. Volt, akit nem is becsültek meg igazán, mert hamar híre ment annak, hogy amihez csak hozzányúlt, azt el is vitte, de olyan is volt gyakorta, hogy nem bírta versenyt a gazdával, mert azért tudni kell, hogy a gazda együtt dolgozott a béressel, cseléddel, napszámossal, s bizony ő diktálta az ütemet. Ez, pedig soknak nem tetszett. Jónéhány ilyen történetet meséltek el most már idős emberek, hogy egykoron, hogyan lopták meg a gazdát. Persze volt jócskán ellenpélda, akire a kamra kulcsát rá lehetett bízni akár pár napra is. Azoknak nem kellett újévkor magukat kiállni az ún. „emberpiacra”, mert oka volt mindennek..
Sok helyen a béresek, napszámosok, együtt kosztoltak a családdal, az asszony úgy főzött, hogy mindenkinek jusson. Ez sem volt könnyű munka, hogy ellásson mindenkit.
A 20. század első felében lassan eltűnőben volt már ez a hagyománykövetés a 20. század második felében, mint annyi minden mást, ezt is elhagyták a családok, mert a gyerekeik az iskolából azt a szemléletet vitték haza, hogy mindez ósdi, s inkább követni kezdték a korszerűbb, kevesebb utánajárást igénylő főzési eljárásokat. A megváltozott világgal, megváltozott az étkezési kultúra is. Gyakran már úgy tartották, hogy a régi nem jó. A 19. század végén Orosháza község fejlődése lendületet vett. Polgárosodási folyamat felerősödött, főleg az iparosság és a kereskedők számának növekedése az, ami meghatározó elemmé lett. 1900-ban a közel 22 ezres lélekszámú községben közel 2 ezer iparos volt már. Megindult egyfajta városiasodás az építészetben is: új középületek jelennek meg, de fellendült a vendéglői kultúra is. Gyakran és sokan ebédeltek vagy vacsoráztak a vendéglőkben, kiskocsmákban az úgymond városiak. A tanyasiak ritkábban tévedtek be evés céljából a vendéglőkbe, de a tanyákon, tanyaközpontokban gyakorta tartottak társas összejöveteleket, ahol finom ételeket főztek.
Az olvasni tudó réteg szélesedésével, az újságok és könyvek olvasott példányszámának növekedésével egy másfajta, úgymond polgári konyha is kezd gyökeret verni. Ez abból fakad, hogy olvasottak, divatosak lesznek a szakácskönyvek és az új receptek beépülnek a mindennapok vagy ünnepek konyhájába. A paraszti háztartásokban is, különösen a 20. század 10-es éveitől, kezdik lejegyezni a sikeres, új ételreceptek, s azok elindulnak egy különös vándorútra, egyik ismerőstől a másikhoz, családoktól családokhoz. Így jönnek létre a családi, kézírásos szakácskönyvek, receptgyűjtemények, amit aztán néhol nemzedékek örököltek. A mai, de mégis már réginek mondható receptek eredete visszavezethető többek között Tutsek Anna Katóka szakácskönyve és az Új Idők szakácskönyvekhez is. De nyilvánvaló, hogy sok más könyv is közkézen forgott. Ma már az ilyen jellegű könyvek gazdag választékával találkozhatunk. Sajnos e kéziratos könyvecskék jelentős része az 50-es 60-as években megsemmisültek, részben divatjamúltnak tekintették, részben restellték, hogy ilyenekre is pazarolták az időt, hiszen új világszemléletet vertek bele az emberekbe, s ezeket restellték, meg eltüntették, nehogy baj legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése