Klasszikus receptek 4: A lecsó

A LECSÓ avagy a MUNKÁSOSZTÁLY A PARADICSOMBA MEGY,

Másként szólva a lecsótól a LECSÓORSZÁGIG


A nyár vége vagy a korai ősz elindítja újra és újra az emberben az ételek élvezetének olyan fokát, amilyent csak az otthoni konyha tud kielégíteni. Nemrég szétnéztem néhány étterem bejáratánál kifüggesztett étlapon. Ilyeneket kerestem: nyári töltött káposzta, kolozsvári rakott káposzta, lecsó, szilvásgombóc, töltike, stb, nem is beszélve ilyenről, hogy szilváslepény, de nem is sorolom tovább, mert már ideges is lettem, hiszen ilyen nincs. Dehát lecsó sincs. Igaz nemrég az orosházi libamájfesztiválon volt egy pesti séfek által kreált étel magyaros libamáj névvel, amihez a magyaros jelleget a lecsó adta, de a libamáj szörnyű volt, s hogy legyen harmónia a lecsó is. hasonló kreálmány, de inkább csinálmány volt. Hát megbántam, hogy megkóstoltam... de erről majd máskor, mert nekem kedvenc ételem a lecsó, persze szeretem a libamájat is, de nem abban a torzított formában, ahogy újabban kínálgatják, s az "ínyencek=pénzesek" megveszik. Egészségükre! én bennem más emlékek rémlenek fel ebből az időből.
Amikor az orosházi mozikban is vetítették azt az olasz filmet, hogy A munkásosztály a paradicsomba megy, annak sikere volt. Én akkor éppen a mozinál dolgoztam, ez a 70-es évek eleje, mert más munkát nem kaptam, hiába volt tanári diplomám, egy darabig pangtam, mint a kínai a ping-pongnál.- " Hol ping, hol pong. Majd a főtitkár megmondja, hogy mikor melyik érvényes." Szóval itt volt a film, s augusztus volt, meleg, s ráadásul a filmet kiemelt filmnek minősítették a MOKÉP-nél, mert a szakszervezeti mozgalomról volt szó, meg hogy mennyire elnyomják a szerencsétlen olasz munkásokat...stb, tehát hadd lássa a magyar melós, milyen a kapitalizmus. De nem jött össze a dolog, mert más is volt a filmben, s azt észre is vette a "pártjához hű munkásoszutály!" De már megint kalandozok, bocsánat, mert így megy tovább a lecsó-gondolat. Akkor a magyar munkásosztály kedvenc eledele volt a lecsó. Miért? Mert olcsó volt, az előkelő asztalokon nem dukált lecsóval kínálni a vendéget, a pórnép étele volt a lecsó, a jóféle magyar lecsó, amely sokféleképpen készült. Lecsót ettek a magyar melósok, mert van benne pirosparadicsom, zöldpaprika, és fehérszemű a rizs. Tehát megvolt a magyaros jelleg is. Arról ne is beszéljünk, hogy laktató. Persze így a rendszer azt is mondhatta, hogy a még meglévő magyar nemzeti érzelmeket is kielégíti a piros-fehér-zöld színkapcsolással. A filmet aztán egy kicsit félretették, mert egy kicsit rosszul jött ki, az "öntudatos magyar munkás" szemében is, hogy az olasz munkás sztrájkol, ha kicsi a bér, ha nem tud kellően boldogulni, de a filmből kiderült, hogy mennyivel másként él a rothadó kapitalizmusban az olasz melós. Ő nem várt évekig a Trabantjára, csak bement és megvette a kis FIAT-ot, sőt az egyik szereplő akkor vett autót, amikor munkanélküli segélyre került,s így rájött a magyar melós, hogy a segély értéke többszöröse volt az itteni munkasbérnek. S akkor kérdezte, hogy van ez elvtársak!. SDe hiába jött a rendszerváltás, azóta is nekünk arányaiban maradt a kicsi bér, tőlünk Nyugatra meg egy másfajta lét. Szóval itt volt nekünk a lecsó: lecsó a'la natúr, lecsó lecsókolbásszal (jó mi!), lecsó rizzsel, lecsó tarhonyával, lecsó tojással stb. Az olasz munkás azért (a filmben, mert ott mi akkor nem nagyon jártunk) spagetti a'la bolognese, macaroni a'la milanese,
Tehát, maradjunk a lecsónál, a finom lecsónál.

Tehát egy időben a munkásosztály étele volt a lecsó. Lecsó, bableves, no és vasárnaponként, ahogy az átlagmelós család élt megelégedetten, ugye emlékeztek kedves társak a szocializmusban.


S az már a mennyei gyönyör volt, amit a Hábetler család elért, hiszen ott már volt stílus, minden ünnepen: Április 4 (a Felszabadulás ünnepe), Május 1. (A Munkásosztály Nemzetközi Ünnepe), Augusztus 20. (Az Alkotmány és az Új kenyér ünnepe), November 7. (A Nagy Októbetri Szocialista Forradalom ünnepe, s alkalmanként a szocialista brigád tagjainak ünnepe, s persze ne hagyjuk ki Március 8-át sem (Nemzetközi Nőnap Ünnepe), ilyenkor Pék Mária és családja ünnepélyesen megette a húslevest és a rántott halat sültkrumplival. Ez volt a mennyei csúcs, amin csak a lecsó múlhatott túl, egészen az 1980-as évekig, amikor hirtelen egy árrobbanás történt a zöldségpiacon is (s eltűnt a 2 Ft-os kenyér, a 3,20-as benzin, a 0,20 filléres gömbfagyi, és a Bélás, azaz a 2 Ft-os mozijegy is,) s olyan drága lett, hogy a lecsóra azt mondták, most már úri étel lett, mert a melós nem tudja megvenni. Tehát "elvtársaim az Úrban", ahogy mondta az egyik jó ismerősöm félig rokonom Gyurka, miközben egy üveg barna sört és egy üveg szőke Kinizsit összeöntött egy nagy korsóban, ott az Alföld söntésében, s elillogatta, miközben szidta az asszonya nemjóját, "már megint lecsó van!, de nem baj drága pajtikáim, a hét végén Jóskáéknál főzünk egy nagy birkapörköltet. Azt mondja Nándi komám, hogy a téeszben majd nyakon csapnak egy birkát (leend üzemi baleset) aztán megfőzzük aztatat. Az üveggyárból hozzunk két autónyi olcsó ládadeszkát a brigádvezetőnek, mert annak is kell, hisz építkezik szegény ott Gyopároson, s kell egy kis deszka

"pallásolni, zsaluzgatni, s miegymás", s mellé viszünk söröcskét, s nekiállunk egymásnak segíteni, felépíteni a kis víkkend-kulipintyót, ha már van az a gyopárosi üdülőkert. Mert jár az a melósnak, hiszen így épülget a szocializmus, nekem is egy kicsi, neki is egy kicsi, nekünk is egy kicsi, a párttitkár elvtársnak is egy kicsi...Hát nem igaz! A víz-, villanyvezetés kikerül fillérekből, söröcskékből, hiszen van néhány jó komám, ott dolgozik a Huba utcai és a Rákóczi úti házgyári épületeknél, s ez az anyagocska, csak előkerül, azaz elkerül ide meg oda, s aztán azt is megünnepeljük. No nem vadászalkomával, mert az csak az úri-elvtársaknak jár, meg Józsi bácsi (a városi első) is csak akkor itta meg a sörét, ha elugrott a szolgálati kocsi Pécsre, s onnan hozott egy-két ládával nekie. De ennek mán vége elvtikéim!

Vége van! Ma már a lecsó gasztronómiai különlegesség is lett a libamáj mellé, s a beszerzést pályázati utakoin lehet megszerezni, de úgy caztán remekül.

Van is egy serjdítésem, hogy ott kezdődött minden, amikor a lecsó nemzeti étel lett, akkor elindultunk az elbunkosódás útján, s ma már itt vagyunk: Hungaria-El-Bunkó, tehát Bunkóországban.

Szomorúságomban mondom, hogy így már a lecsó sem a régi, de a régi sem kell, hiszen a lecsó ismerete hozzánk Keletről jött, akárcsak a szocializmus, de Dél-Kelet és Dél, no és Nyugat, ahol már RATATOUILLES-nak hívják az valami egészen mást kínált. Mi átvettük, ahogy a román mondja a lecsóra: a givecset (összefőzött zöldségek, konzervben árulták az 50-es években Romániában. Ej de rossz volt!) De mivel nálunk minden félresikerül, attól félek, hogy a lecsó is elromlik egyszer, mert ne feledjük, hogy a magyar nyelvben a lecsó mást is jelent: a káoszt, az összedobált, összetákolt csinálmányokat, lassan az egész országra mondják majd, hogy ez itt: LECSÓORSZÁG. És nem a gaszztronómiai csodáról lesz szó!