Rétes-sirató
Olvasom, hogy a fránya sógorok és az ő sógoraik, a németek, már a rétesünket is lenyúlják. Minden, ami jó, hát nem elveszik! Mi meg tátjuk a szánkat, és hagyjuk, s aztán itt maradunk benne a slamasztikában. Igaz, hogy egyes botcsinálta fővárosi tudálékos íróemberkék a kolbászt is német szerzetnek titulálják, hogy aztán azt is állítsák a jámborok, hogy szlovák, szerb és román, török közvetítéssel került a magyarokhoz a 19. század végén, 20 század elején. Igaz a paprika használatát a kolbászhoz sem mi találtuk fel...mert ugye Szeged környékén nem is magyarok éltek akkortájt(!)... Csak azt nem tudom, hogy akkor Bornemissza Anna híres erdélyi szakácskönyvében mit keres a kolbász...Ja, ők (a snájdig pesti urak) csak azt olvassák, ami nekik szimpatikus. Meg, hogy van az, hogy már a rétes sem magyar!De már a magyar se magyar!
Nohát itt a rétes. A legenda azt tartja ( s a legendáknak mindig van és volt valóságalapja), hogy Mária Terézia korában a finom lisztet a kalácshoz innen Békés megyéből, Orosháza és környékéről vitték Bécs híres városába. Ez volt az a híres búza, amelynek oly kiváló volt a sikértartalma, hogy a világ legfinomabb tésztáját, kalácsát és kenyerét ebből lehetett sütni. Ezt énekelte meg Csokonai is a Dorottyában.Pedig őt ezért nem fizette meg senki! Ebből a lisztből sütötte Gémes Ferenc is egykoron a "híres orosházi kenyeret".
Hát az igazi rétes ( azért rétes a rétes, mert a vékony hártyalapok réteges tésztát alkotnak, aminek belsejében van a töltelék) egyik fontos kelléke az itteni termőföld, a jóféle búza és az ügyes gazdasszony tapasztalata.
Én még láttam, amikor anyósom, Eszti mama és feleségem a nagy kihúzható konyhaasztalt körbe-körbe járva a tésztát a kézfejükre húzva, nyújtották, kerekítették a hártyavékony tésztát egyre vékonyobbra s közben olvasztott vajjal vagy libazsírral meg-megkenegették, hogy engedjen. Kész csoda volt, ahogy a 12 személyes konyhaasztalról lecsüngött a vékony hártya, Aztán megtöltögették csíkokban elrendezve a tejfölös túróval, dinsztelt cukrozott vagy csak borsozott káposztával, mákkal, amit tejben megfőztek vagy dióval, amit szintén megfőztek, esetleg párolt almával. S ha mindez külön-külön elkészült, akkor az abrosszal felhajtogatták, hengergették, s tekercseket formáltak. Tepsiben, jó forró sütőben vagy régen a kemencében kisütötték, s ha kihűlt már lehetett eszegetni.
Én igazán néhány órai állás után szerettem, mert akkor a tészta már átpuhult a tölteléktől, s arra a finom bennvalóra (káposzta, alma, dió vagy mák) rásímultak a rétes-levelek.
Feledhetetlen volt az, hiszen az egész ház lebegett a rétes illatában.
Ma is sütünk rétest, de a tészta már bolti réteslap, az is jó, de eltűnt a mágia, a varázs, a rítus a rétes mellől. Így leszünk egyre szegényebbek. Igaz akkor fáradságos munka volt a rétessütés, s csak szilveszterkor sütöttünk, ma elmegyünk egy-egy darabért a rétesboltba, megvesszük és megesszük, s el van felejtve.
Életünk egyre szegényebb lesz ezáltal, s lassan kiüresedik körülöttünk minden.
Legfennebb elmegyünk egy-egy gasztró-fesztiválra, de az már olyan mint a másnapos paprikáskrumpli... A krumpli már nem is krumpli...csak étel!
Igen csak ÉTEL.
S ez a baj!
Megjegyzés: ha keressük a rétes gyökerét, akkor azt nem a germánoknál Európában találjuk, s nem is a frankoknál, az ánglusokról ne is beszéljek, HANEM KELETEN VAN AZ. KELETEN, mint ahogyan az egész ősiségünk keleti és nem a germánok által kitalált egyébség. Mondanám ...meség, de nem mondom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése