Jellegzetesen honi ételek csoportjába tartozó leginkább gyorsan elkészíthető egytál étel. Közösségi összejöveteleken is kedvencek közé tartozik. Emlékszem még diákjaimmal tett kirándulásokra, mikor Tusnádfürdőn tanyáztunk két hetet még 1981-ben, rendszeres volt a paprikás krumpli, amit bográcsban készítettünk.
Egykoron azt mondták a szegények étele, ma inkább nosztalgikus éteknek mondanánk. Egy kicsit lenézett étel, nem igazán vendégkínáló már. Hacsak nem éppen az a cél, hogy nosztalgiázzunk. Érdekes Bécsben a kisvendéglőkben rendszeresen kínálják a paprikás krumplit, talán úgy illene rá a legjobb cimke, hogy egy étel a monarchia korából. Persze a monarchiát nem mindig jó manapság emlegetni, mert még félreértik.
Szóval itt a paprikás krumpli, az idén valószínű gyakran kerül majd az asztalra méghozzá a legszerényebb változatban.
Egykoron így készült: Hagymát aprítottak, szalonnából a zsírt kiolvasztották, de zsír esetleg olaj is jó volt (ez úgy volt, hogy az került bele, ami volt éppen otthon vagy amihez hozzájutott az ember a 40-es, 50-es években)- A hagyma mikor megfonnyadt, meghintették kevéske pirospaprikával, rátették a hasábokra szelt krumplit, annyi vizez öntöttek rá, hogy bőven takarja. Inkább levesszerű volt emlékeim szerint. Só mindenképpen került bele, de bors is mehetett, ha volt. Ez volt a szegények ebédje. Ehhez nem járult semmi flanc, kenyérrel ettük, hogy jóllakjunk. Ez volt a túlélési krumplipaprikás.
Mai recept szerint pedig így készítik: A krumplit megmossuk, megtisztítjuk és hasábokra vágjuk. a hagymát apróra vágjuk és szalonnazsíron vagy zsíron, esetleg olajon üvegesre pároljuk, hozzáadjuk a fokhagymapépet (2-3 gerezd fokhagymát átpréselünk a kis fokhagymaprésen, vagy a kés fokával ellapítjuk, s apróra vágjuk). Levesszük a tűzről és megszórjuk pirospaprikával (ha kell csípőssel is!). Rárakjuk a krumplihasábokat, gyorsan összeforgatjuk, hogy le ne égjen, s felöntjük annyi vízzel, hogy ellepje. Hozzáadunk 1 paradicsomot és egy paprikát feldarabolva mindkettőt. Só, bors mehet bele ízlés szerint. Fedő alatt puhára főzzük. Gazdagabb lesz, ha karikára vágott debrecenit vagy füstölt házikolbászt is főzünk bele.
De íme egy másik recept, ami azért szinte ugyanaz, de mégis más!
S ez is érdekes, egy londoni szakács csinálmánya:Sertészsíron párolunk vöröshagymát és 6 gerezd fokhagymát. Ha üveges levesszük a tűzről, s hozzáadunk hat evőkanál sűrített paradicsomot, három kanál pirospaprikát, egy evőkanál borecetet, kevés köménymagot, majoranát, babérlevelet. Egy liter vizet adunk a paprikásalaphoz, s közepes lángon 45 percig főzzük, amíg besűrűsödik. Leszűrjük.
Tíz darab krumplit meghámozunk négybe vágunk, s ebben a lében 20 percig lassan főzzük. Sót és erős paprikát is adunk, ízlés szerint. Tálalás előtt lefedve álljon kb. 20 percig. Mellé savanyú uborkát és tejfölt is adhatunk.
Főzhetünk bele húsos derelyét, de húsok mellé körítésnek kiváló.
Azt hiszem valamikor kipróbálom, csupán a kíváncsiság miatt érdemes pepecselni egy kicsit.
Egy a lényeg ez is olyan étel mint mi magunk. Szóülőföld étel.
Étel és haza:
Manapság oly sok trauma éri az embert, hogy csoda az, hogy ezeket túléljük. Lehet, hogy így edződik a magyar, így leszünk ellenállóbbak. Szóval csak azon töprengek, hogy mennyire furcsa dolog, hogy bárhol a világon találkozunk egy magyarral, akkor van néhány étel, amely azonosul a hazával és nosztalgikus érzéseket ébreszt bennünk. Ilyen a paprikás krumpli, a lecsó, a pörkölt, a töltött káposzta, no és az orosháziaknak a túróslepény és a jóféle házikolbász. József Attila azt írja: a Falu című versében 1934 nyarán:
Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst - remény -
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...
... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind... Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta...
... Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.
Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...
... Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése