Himnusz az orosházi kenyérhez

Orosházi kenyér
(Károlyi Fülöp Béla verse)

Emlékek árján úszok a jelen tengerén
Társam a múlt, mit megéltem én.
Napok zajában vergődve porló időben élek ,
Néha kell egy kis levegővétel.

Ami jót megértem, vigasztal, meleget hoz,
számban a kesernyés-édes íz - a tegnapok.
felrémlenek néha fénylő illatok,
s a mama-sütötte tejfölös lángosok.

Az illatát, ízét már el nem felejtem,
eltűnt világ titkának rejteke a lelkem.
Az ébredő reggel fénye áradt a szobánkban
Dagadt a kenyér a komlóspár kovásszal.

A kemence melege átölelt a tél-hajnalban
s míg álmodtunk a dunna alatt
Ránevetett a friss kenyér éppen akkor
A házra, a családra, mint a mosolygó pitymallat.

Kemence, friss lángos orosházi kenyér
S a mama ölelése már csak a múlt
De senki más nem tudhat úgy szeretni
Ő volt maga az élet, ő Orosháza s a kenyér.

Emlékezik egy századik évéhez is lassan közelebb járó múltra, amely minden látszólagos eredménye(?) ellenére is sivárrá tett bennünket, kiégette a lelkeket, s a kenyér szentségét is eltörölte. Szenti Tibor írja egyik tanulmányában, hogy még Darvas József is elismerte, hogy a mezőgazdaság olyanfajta átalakítása hatalmas kárt okozott. S a kenyerünk is lett olyan amilyen, eltünt a híres orosházi búza, eltüntek az orosházi malmok, eltünt a jóféle orosházi kenyér.
Íme az emlékezés:
"Talán egy országban sincs annyira fontos élelem, mint nekünk magyaroknak a kenyér: hagyományosan szinte mindenhez ezt ettük, sőt mondhatni mindig a kenyérhez ettünk még valami mást. Régen az étteremben mindig kiraktak az asztalra egy kosár kenyeret és a számlához hozzá írták, hány szelet fogyott. Nagymamám és dédnagymamám mindenhez, még a görögdinnyéhez is kenyeret ettek, egyébként igen magas kort értek meg mindketten, ami alátámasztja azt a vélekedést, hogy kenyérből ehetünk nyugodtan nagyon sokat.
A nagynéném még pár évvel ezelőtt keresztet rajzolt a kenyérre mielőtt felvágta – ez a szokás magáért beszél. A kis családunknál alig fordult elő, hogy megszáradt a kenyér, penészedést pedig nem is láttunk. (Anyukám nem zacskóban tartotta.) A városi kenyérgyár a '70-es években még gyenge minőségű kenyeret sütött: a kétkilós cipóknak általában felét vagy negyedrészét kértük az eladótól az ABC-ben. Akkoriban a nagymamámék falujának szomszédságában lehetett a legjobb kenyeret kapni, az egész környék odajárt kerékpáron és hordták a három kilós kerek cipókat. Mi gyerekek a még meleg kenyérnek legszívesebben a ropogós héját téptük le és ettük csak úgy magába. Később a kenyérgyárban is megtanultak elfogadható minőségű kenyereket sütni.
A búza aratása a gépesítés előtti időkben igen nagy munka volt: a kaszálás (rendvágás), marokszálás, kévekötés és a cséplés július végéig is eltartott a falu környéki földeken. Sok felé a hagyomány része volt, hogy ünnepélyesen kenyeret sütöttek, azonban augusztus 20-át csak a XX.századi különféle rendszereink tették meg politikai okokból „a kenyér ünnepének”, összevonva államalapításunk ill. Szent István ünnepével. Mért tudott mégis hagyománnyá válni kenyérszentelés formájában is? Szerintem azért, mert a földeken ma is augusztus közepéig tart a munka dandárja és ilyenkor marad csak idő ünnepelni, templomban is hálát adni az új termésért.
A magyar búza régebben híres volt jó minőségéről: főként az Alföld középső és déli része alkalmas a talajviszonyok és az éghajlat szempontjából a magas sikér (fehérje) tartalmú, nem lisztes hanem kemény üveges („acélos”) szemű étkezési búza termesztérése. A szovjet rendszer idején azonban a mennyiség volt a lényeg, az orosz felvevőpiacra kellett termelni és csak a rendszerváltás után került megint előtérbe a minőségi fajták nemesítése és termesztése. A 90'-es évek elején gyakori volt, hogy óriási nagy fehér kenyereket lehetett kapni, amelyeket adalékanyaggal fújtak fel: a fehér kenyér ugyanis újdonság volt és az emberek egy ideig még bedőltek az ilyen cselnek. Az amerikai vagy a francia vattaszerű, hófehér kenyerekkel szemben a magyar kenyér hagyományosan alaposabban kiőrölt, kevert lisztből készül és „félbarna”, azaz sötétebb színű: azoknál sokkal táplálóbb. Ahhoz lehet hasonlítani a dolgot, hogy egy kályhát könnyen ellobbanó forgáccsal és papírdarabokkal vagy pedig fahasábokkal fűtünk: a „fahasáboknak” megfelelő, többféle összetett szénhidrátot tartalmazó (félig teljes kiőrlésű lisztből készült) kenyerek lassabban szívódnak fel, az ember vércukorszintje egyenletes marad így nem csak hogy nem éhezik meg olyan könnyen, de nincsen átmenetileg fölösleges kalória, amely zsírként tárolódna el a szervezetben. A jó minőségű kenyér ma is ritka, - ugyanis a pékségek nem nagyon bíznak benne, hogy az emberek hajlandóak ezt megfizetni,- jellemzője hogy legalább öt napig eláll és szeleteléskor még akkor sem esik szét.
A nyugat-dunántúli és az észak-magyarországi termőtájainkon jó minőségű rozs is termeszthető, amelyből speciális technikával lehet igazi rozskenyeret sütni – a legtöbb pékség ezt a munkaigényes technológiát vagy nem ismeri vagy nem gyakorolja - a rozskenyér és a kevert magvas kenyerek szintén nagyon gazdagok összetett szénhidrátokban.
A kenyér a katolikus vallásban szimbolikus értelmet is kap, érdekes, hogy a mag elvetésétől a cipó kisütéséig pedig mintegy kilenc hónap telik el, éppen úgy mint a szőlőtő metszésétől az újbor lefejtéséig." (Forrás!)

( Képek: 1. Orosházi kenyér -csendélet - Horváth János alkotásay; 2. Gémes Ferenc egykori malma és a Gémes palota sarokrésze a mai Fürdő utca és a Dózsa György utca sarkán állott - a mai Közüzemi Vállalat helyén állott a malom. Az udvaron volt a Diana fürdő)
Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács
Már szombat este megsütötte anyám. És reggel már adott. Az aranya besugarazta a harangos vasárnapot. Vasárnap estig nem fogyott el, fénye áthullt az ünnepen. Még hétfőn is jutott belőle. És kedden is. De csak nekem. Ma sem tudom, hol rejtegette, melyik fiókból jött elő, de olyan áldott volt az íze, olyan hétköznap-szentelő. Az asztalkendőből kibukkant szép sárga fénnyel: Itt vagyok. Nagy árnyékok, fekete gondok, még várjatok, maradjatok. Igénytelen polgár-kalács volt, olyan egyszerű, mint falum. És mégis úgy megnőtt azóta, mint úrvacsora-szimbolum. Száguldó évek távolából megérzem néha jószagát: a tűzhely tájáról elindul s betölt szivet, betölt szobát. Lelki kenyér ínség-időkben, verőfényes vigasztalás... Pedig tudom: a keze föld már. És nincsen több keddi kalács.